A fenevad.blog.hu írása

Általánosan elterjedt mítosz, hogy a magyar ember kevés halat eszik (meg ez azért látszik az eladásokból is, na), mégis van a lakosságnak egy olyan jelentős szelete, amelyik imádja a halat, és ez a halevő réteg igenis nagy elvárásokkal ül be egy-egy halászcsárdába, halsütőbe, vagy bármilyen halakat kínáló helyre. Én szintén azok közé tartozom, akik imádják a jól elkészített halakat, és örömteli melegség árasztja el a szívem, ha ezeket a hófehér húsú csodákat (elnézést kérek a tonhaltól és a lazactól, ők is nagyszerűek!) tökéletesen elkészítve teszik elém. Sajnos azt kell mondanom, hogy az éttermek többségében nem kimondottan felejthetetlen halas fogásokat kapunk, és ez szomorú. De a többség azt feltételezi, hogy létezik egy kisebbség – és én pont ennek a képviselőjére találtam rá nemrég a budapesti belváros közvetlen szomszédságában.

Egyébként mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy Budapesten mi számít belvárosnak. Az ötödik kerület így elkeresztelt része? Ha igen, az elég szűk értelmezése lenne a belvárosnak, és szerintem méltánytalan is lenne a hatodik-hetedik kerületekkel szemben. A kiskörúton belül eső rész? – ez azt jelentené, hogy a Király utca meg a bulinegyed (amelyet egyébként nem kifejezetten szeretek, de az ellene indított hadjáratot sem támogatom) szintén nem belvárosnak minősül. A nagykörút vonalával bezáruló rész? Ez már sokkal szimpatikusabb gondolat, de még ezt sem érzem pontosnak, mert amikor épp Káposztásmegyerről autózok a 13 felé, akkor a Balzac utcára kanyarodva én már bizony a belvárosban érzem magam. De akkor hol van? A Hungária körúttal bezáruló részen? Áh, Istvánmezőt meg a Tisztviselőtelepet azért ne nevezzük belvárosnak. Hogy őszinte legyek, igazából a bejegyzés szempontjából ez teljesen lényegtelen, és tök feleslegesen írtam le a fentieket, de hát most már itt ez a 11 sor, amit kitörölni sem akarok.

A belváros-külváros dilemma azért merült fel, mert a most bemutatott hely, a Keszegsütő egyik egysége pont itt van, a Váci úton, nem messze a nagykörúttól. A környékről ezzel mindent el is mondtam, amennyire impozáns a Váci út a Nyugati téri felüljáróval, annyira emelkedett a hangulat a Keszegsütő környékén is. Na jó, ezt igazából még a balatoni kilátás hiánya íratta le velem, a környékkel abszolút nincs baj, egészen sajátos hangulata van a 6 és a 13 itteni találkozásának.

A Keszegsütő a kis teraszával (ami tényleg kicsi) ki is ragad ebből egy picit, a klasszikus piros kockás asztalterítős dizájn nem tükröz igénytelenséget, inkább valahogy jópofa ötvözete ez a népi hagyományoknak és a modernitásnak. Eléggé megszerettem. A benti dizájn is amolyan skanzen-szerű, de nem annyira, hogy már kényelmetlenül érezzük magunkat, meg egyébként a Westend árnyékában nem is tudjuk elfejteni, hogy a belvárosban (mellett) vagyunk. A hely egyébként nem olyan kicsi, mint amilyennek elsőre tűnik, fent is vannak ugyanis ülőhelyek – de a közelgő lakodalmadat ne ide tervezd, már ha egyáltalán tervezel még lakodalmat tartani ilyen durva járvány idején.

A kiszolgálás teljesen oké, fiatalok dolgoznak ott, és elég ügyesek. Többször is voltam, egyszer sem volt panasz – igaz, egyszer 20 percet kellett volna várni a rendelésre, és ebédidő volt, én pedig nagyon siettem, úgyhogy átmentem a két sarokra levő magyarosba. Ott is vártam 20 percet, és még szar is volt a kaja – ráadásul a Keszegsütővel ellentétben itt nem is szóltak, hogy várni kell majd. Szóval erre számítani kell, mert a hely a maga módján felfutott, kis várakozás előfordulhat. Bár szabad hely, bármikor mentem, mindig volt.

Na de térjünk rá a lényegre. A halsütőben (mert ez technikailag inkább minősül annak, mint egy klasszikus étteremnek) többféle halat is lehet kérni, de aki régóta olvassa a blogot, az tudja, hogy megszállott halászlérajongó vagyok. Így hát halászlét kértem. A helyen – mint a Baján és környékén kívüli éttermekben a legtöbb helyen – tiszai halászlét szolgáltak fel, mert hát a magyarság nagy része azért ezt érti halászlé alatt, a bajaira pedig egyfajta egzotikumként tekint (ha Te bajai vagy, és most akarsz felmenni a Fenevad Facebook-oldalára, hogy kidülledt ütőérrel küldj el minden olyan élő embert – köztük engem is – , aki szerint nem a Ti halászlétek a szent és az egyetlen, azt itt tudod megtenni. Ja, és ha már ott jársz, légyszi lájkolj is minket! Szememben a bajai halászlé ugyanis hatalmas tiszteletnek örvend, és maradéktalanul elismerem egyediségét, a bajaiak halászlé iránti szeretete pedig máig ámulatba ejt). Ez a halászlé viszont annyira sűrű volt, de annyira, hogy már azon gondolkodtam, hogy közelebb áll a főzelékhez, mint a léhez. Tényleg, ennyire sűrű halászlét már rég ettem, nem spórolták ki belőle az anyagot, az tuti. Amikor belekanalaztam, megijedtem egy kicsit, hiszen nem ilyen halászlékhez vagyok szokva. Nem volt ordítóan piros, de ez nem is nagyon probléma. Nem volt olyan selymes az állaga, mint a Gastrockerének (feltételezhetően nem főzték olyan hosszú ideig), de volt hal benne bőven – passzírozva és belefőzve is.

Érdekes dolog egyébként – és mondhatnám, hogy amatőr hiba, de nem akarom -, hogy bár megkérdőjelezhetetlenül passzírozott, tehát a tiszaival rokon halászlé volt, mégis bajai módon tálalták, kerámiatálban. Azért nem mondom erre, hogy hiba, mert egyébként nagyon jól állt neki, és ilyen kis helyen nem is lenne praktikus a kis bográccsal bíbelődni.

De a fő kérdés persze mindig az: milyen az íze? Hát, azt kell mondanom, egészen jó. Sőt, nagyon is jó! Nem tudom miért, de mindig meglep, ha Budapesten jó halászlét eszem, azt valahogy mindig a vidéki, Tisza melléki vagy esetleg balatoni (és persze a bajai!) tájhoz kötöm, pedig volt már bőven tapasztalásom ahhoz, hogy ezt a buta előítéletet levetkőzzem. Mégis meglepődtem, amikor a Keszegsütő halászléját megízleltem. A hőfok tökéletes (a halászlénél ez nagyon nem mindegy), a harcsák omlósra voltak főve, a paprikának nagyon jó íze volt, és a sűrűsége ellenére könnyed volt, a sok belepasszírozott hal nem ütközött ki, abszolút egyben volt a lé. Tényleg remek halászlé volt. Nem volt olyan jó, mint a szegedi etalon, de abszolút nyerő volt. És teljesítették azt a fontos elvárást is, hogy hegyes erőst adtak mellé, ahogy azt kell. Volt a halászlének ugyan egy kis halas utóíze (ha tudjátok, mire gondolok), de ebből egyrészt következtetni lehet rá, hogy szürkeharcsa van benne, másrészt szintén halászlérajongó cimborám, aki elkísért, frappánsan megjegyezte: „mit csodálkozol, halászlét rendeltél, nem gulyást.” Neki is nagyon ízlett egyébként, pedig az ő elvárásai is magasak.

Ketten utána megettünk egy keszeget is, ha már Keszegsütő a hely neve. A keszeg egészen picike volt, de ennél a halnál ez mindig zsákbamacska. A kis keszeg egyébként sokkal jobban megidézi a régi korokat, amikor még tényleg tavainkban, folyóinkban fogott kis vörösszárnyúakat ettünk, és nem Kazahsztánból importáltunk azokat a pontyméretű mutánsokat. A keszeg hozta a kötelezőt – nem sok hús volt rajta, de az finom volt. Amúgy nem illendő nekem a keszegről írni, mert azon ritka halak közé tartozik, amit nem szeretek. Komám viszont keszegrajongó, és neki ízlett, úgyhogy biztosan nem volt rosszul elkészítve.

A másik alkalommal Vérmes Ízvadász kollégámmal mentem, aki már nem olyan nagy halrajongó. Ez egyrészt nagyon fasza, mert így elfogulatlanul tud kritikát mondani, másrészt kiválasztotta az étlapról a leghipszterebb fogást, amit vélhetően pont azok miatt tartanak az étlapon, akik halrajongó barátjukkal-barátnőjükkel érkeznek. „Halburger.” Mondtam én neki, hogy hát halsütőben mégiscsak sült halat kéne, de azzal védekezett, hogy így legalább ezt a műfajt is kipróbáljuk (meg mintha valami olyat is mondott volna, hogy ne ugassak bele, azt rendel, amit akar). Igaza volt! A halburgerben harcsa volt – kíváncsi voltam, mikor kezd el arcokat vágni, hogy nem a halburgerekben megszokott lazac- vagy tőkehalízt tapasztalja, hanem a sokkal „folyamibb” ízű harcsa köszön vissza az ízlelőbimbóin -, de imádta a srác a burgert. Én ugyan nem kóstoltam, de díjaztam az ötletet, hogy pont harcsát tesznek bele, és a bucija nagyon szimpatikus volt. Vérmes Ízvadász véleményére pedig adok, nem hiába együtt csináljuk ezt a blogot.

Ekkor én már célirányosan mentem, mert láttam ugyanis olyan csodákat az étlapon, amelyet klasszikus halsütőben nagyon ritkán lát az ember – meg úgy általában ma már sehol. A kárász csak az egyik volt ezek közül, a fogas és a ponty pedig teljesen elvárt (bár előzőnek adtam volna egy esélyt, mert azért mégiscsak ez a legnemesebb halunk – elrontani megbocsáthatatlan bűn), de megláttam valamit, ami nem hagyott nyugodni. Csuka. Magam vizek partján nőttem fel, egymást érték a folyók és tavak szülőföldemen, de a csuka akkor sem volt mindennapos. Imádom, ezt a halat az összes többi közül kiemeli ellenálló, lemezes húsa és karakteres íze. Az íz, ami miatt sokan nem is kedvelik. Mégsem értem, hogy vizeinknek ezt az ikonikus ragadozóját miért nem tartja az étlapján sok, magára adó halászcsárda vagy étterem. Persze, értem én, hogy megosztó halról van szó, és nem is annyira könnyen fogyasztható és konvencionális, mint a harcsa vagy a pisztráng, de pont ettől sokkal egyedibb. 

A Keszegsütő pedig csukát kínált. Hovatovább, nemcsak csukát, hanem csuka filét! Ez nagyon meglepett, mert én legtöbbször egyben sütve, vagy törzsében darabolva ettem a csukát, de filézve soha. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz a filézés kivitelezése – oké, a gerincéről levágják, de hogyan szedik ki a lemezek közül a kis ipszilonszálkákat? Hát, sehogy. Azok bizony ott voltak a lemezek között, de erre azért lélekben fel voltam készülve.

A csuka azt adta, amit vártam. A klasszikus csukaíz minden aromája átjött, a hal érezhetően friss volt, és optimálisan volt elkészítve. A fűszerezése pedig egészen egyedi volt, de nem volt rossz – kicsit édeskés, kicsit paprikás, nem az erős, csípős-szúrós ízek domináltak benne, inkább volt lágy és édeskésen selymes, de hogy pontosan mi volt benne a fokhagymán kívül, azt én meg nem tudom mondani – és nem mondta el nekem a pincérsrác sem. „Ez egy titkos Keszegsütő-fűszer” – mondta. Kösz, így már okosabb vagyok.

Az ételekkel minden alkalommal nagyon elégedett voltam. Ha negatív kritikát kell megfogalmaznom, akkor a szörpöket emelném ki, azokkal nem érdemes próbálkozni, nem túl finomak. Az árak egyébként – halas helyhez képest – kedvezőek. Konkrét tételeket most nem említenék, nem én felelek a hely marketingjéért ugyanis, de annyit elárulok, hogy az első ottjártamkor két nagy (tényleg nagy) harcsahalászléért kenyérrel, belsőség nélkül, egy kisebb keszegért, két házipálinkáért és hat korsó sörért 11 ezer forintot fizettem, és ebben már benne volt a jatt is. Ja és igen, berúgtam.

Egy szó mint száz, nagyon örülök, amikor ilyen remek helyekre találok, főleg akkor, ha halsütőről van szó. Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket Facebookon, mert hamarosan újabb vadászatainkról számolunk be. Igaz, a következőkben kicsit visszafogjuk magunkat az egészen eldurvult járvány miatt, de ez nem jelenti azt, hogy leállunk: számos érdekes receptet, étteremvadászatot, és érdekességet hozunk majd a gasztrovilágból, hogy igazán színessé varázsoljuk az őszt. Tarts velünk!

Fotó: Ínyenc Fenevad/Vérmes Ízvadász

Forrás: https://fenevad.blog.hu/2020/09/12/cuki_kis_halsutot_talaltunk_budapest_belvarosanak_toveben?fbclid=IwAR2ZFOf2-rxQ-rSEzBWc0AAUJhLqif2F5wCMu4BNm4JfyI5HIMlwo_5JfyE